Népfőiskolai program

A népfőiskolák története Magyarországon

A magyarországi népfőiskolák jelenléte több mint 100 éves múltra tekint vissza, mely az ígéretes kezdetek, majd az aranykor, végül a szocialista megtorpanás időszaka után újult erővel néz szembe a XXI. század kihívásaival.

A népfőiskola intézménye Dániából ered, megteremtésének gondolata Severin Grundtvig (1783-1872) evangélikus lelkésztől származik. Elképzelése az volt, hogy olyan felnőttoktatási, iskolán kívüli, népművelési intézményt hozzon létre a paraszti származású fiatalok számára, amely válaszokat adott azokra az állandóan változó társadalmi, gazdasági, kulturális kihívásokra, amelyekkel az egyén, a közösség, a nemzet, az egész emberiség szembe találja magát. A népfőiskola olyan nyitott felnőttképzési, tanulási, művelődési intézményrendszer, ahol a részvétel önkéntes és nincs felvételi követelmény. Célja a közösség- és személyiségfejlesztés, a nemzeti tudat ébrentartása. Jellemzője a párbeszéd, az önálló vélemény kialakításának elősegítése, az oktató és tanuló partneri viszonya, a felszabadult légkör.

Severin áldozatos munkájának köszönhetően az első népfőiskola 1844-ben nyitotta meg kapuit Roddingben. A kezdeményezés hamar követőkre talált más nyugat-európai országokban, ahol egymás után nyíltak meg az oktatási központok. Közép-Európa államaiban kicsit késve, az 1910-1920-as években jelentek meg a népfőiskolák, nagyjából párhuzamosan. Hazánkban a Magyar Gazdaszövetség szorgalmazta a népfőiskolák bevezetését, ugyanis felismerte a magyar, illetve a nemzetiségi parasztság felzárkóztatásának szükségességét. Ezzel egyidejűleg a katolikus egyház is támogatni kezdte anyagilag, erkölcsileg és szellemileg ezt a kezdeményezést.

Az első népfőiskolai tanfolyamok az 1910-es években szerveződtek, amelyek az alsóbb osztályok iskolán kívüli művelődésének fontos központjaivá fejlődtek ki. A népfőiskolák – a gyakorlati képzésen túl -, a hallgatókat önművelésre ösztönözték, bővítették a látókörüket, vallásos szellemű erkölcsi nevelést adtak át, és igyekeztek elmélyíteni bennük a magyarságtudatot. Az első, két hónapig tartó gazdagimnáziumot 1914-ben Bajaszentiványon rendezték meg, melyet a nagy sikerre való tekintettel hasonlóak követték Nagykőrösön és Nagytétényben. Az év őszére már tervbe volt véve az első „valódi” népfőiskola megnyitása is Kecskeméten, azonban ezt az I. világháború kitörése elodázta.

A világégés négy éve, az azt követő zűrzavaros időszakok, valamint a Trianoni békediktátum következtében mind gazdaságilag, mind morálisan meggyengítették az országot. A gazdaság átstrukturálódásával, a hazafias, irredenta eszmék erősödésével szükségessé vált egy olyan iskolarendszer kialakítása, amely nemzeti-keresztény alapokon kívánta felszámolni a felnőtt analfabetizmust, a társadalom jelentős részét kitevő parasztság számára pedig biztosítani szerette volna a felemelkedéshez szükséges általános- és szakmai műveltség alapfeltételeit.

Az iskolarendszer viszont az 1920-as évek elején romokban hevert, az ország 8 milliós lakosából pedig 1 millió írástudatlan volt. A Bethlen-kormány megalakulásával megkezdődött a politikai- és gazdasági konszolidáció, és így az oktatás szükséges reformja is. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter közbenjárásával számos, a hazai közoktatásügy szervezeti és tartalmi átalakítását célzó változtatást vezetett be. Ekkor zajlott le a magyar közoktatás történetének egyik legnagyobb szabású átalakítása, amely ezekben az években már halaszthatatlanná vált. Klebelsberg iskolareformja és mindenkori politikája a kultúrnacionalizmusra épült: a Trianonban szinte minden erőforrásától megfosztott magyar népet szellemiségében és tudásában akarta ismét naggyá tenni. Szentül vallotta, hogy a munkaerő képzettsége nagyban tudja befolyásolni a nemzetgazdasági teljesítőképességét. Erre alkalmas volt a népfőiskola intézményrendszere is, amely lehetőséget adott a kultúrfölény megszerzésére a közoktatásból már kikerült, felnőtt lakosság részére. Habár az 1920-as évek elején gombamód szaporodott és fejlődött a főként egyházi és magánvállalkozásokra épült népfőiskolai rendszer hálózata, ennek ellenére nem ért el általános sikereket. Míg az oktatási reform főként a középosztályra fókuszált, az alatt a vidéki lakosság túlnyomó része nem férhetett hozzá megfelelő felnőttképzési lehetőséghez. A népfőiskolák is főként a megyeszékhelyeken létesültek, így számos peremkerület részére elérhetetlenné vált a továbbképzés. Az anyagi finanszírozásuk is kétséges volt, országos szinten nem ért el átütő sikereket az agrártársadalom körében.

Habár a Klebelsberg-féle oktatáspolitika kétségtelenül sikeresnek bizonyult, ennek ellenére megakasztotta az 1929-es nagy gazdasági világválság. A recesszió következtében a népfőiskolák léte is kétségessé vált, az oktatói fizetések pedig drasztikusan csökkentek.

Bethlen István, majd Károlyi Gyula lemondása után Gömbös Gyula alakíthatott kormányt, aki elődeitől eltérő gazdaság- és nemzetpolitikát folytatott. Az új vallás- és közoktatásügyi miniszter Hóman Bálint lett, aki új lendületet hozott a népfőiskolák életébe azzal, hogy oktatáspolitikájában a középosztály helyett inkább a paraszti osztályra fókuszált. Az 1930-as évek a népfőiskolák aranykora is egyben. A protestánsok, katolikusok illetve népi írók által szervezett népfőiskolák az évtized végére már komoly bázissal rendelkeztek. A protestánsok által elsősorban télen szervezett 2-6 hétig tartó tanfolyamokon a parasztifjúságot korszerű gazdálkodási, faluszervezési, természettudományi, történeti, vallási, művészeti, irodalmi ismeretekre tanították. A népi írók által szervezett népfőiskolai kurzusok a korszerű gazdálkodási ismeretek átadása mellett a paraszti öntudat megerősítését tűzték ki célul.

A katolikus KALOT első népfőiskolája 1940-ben nyitotta meg kapuit Ugrin József vezetésével Érden a tanulni vágyó felnőttek előtt. A szervezetnek hamarosan országszerte 20 népfőiskolája működött. Jelszavuk a “Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!” volt, és pár év alatt mintegy harmincezer fiatal férfi és nő végezte el a több hetes, vagy pár hónapos tanfolyamaikat. Főbb oktatási témájuk a világnézeti nevelés, nemzeti identitás, egészségvédelem, gazdálkodási ismeretek voltak, de tartottak faluvezetői képzést is. A Földművelésügyi Minisztérium által hivatalosan is elismert képzéseken még hivatalos képesítést is lehetett szerezni (pl. aranykalászos gazda).

Ennek a nagy érdeklődést kiváltó, sikeres népfőiskolai-mozgalomnak a lendületét a vesztes II. világháború törte meg, ami még pusztítóbb volt, mint az előző. A hazánkra erőltetett kommunista hatalom pedig megpecsételte a népfőiskolák sorsát, ugyanis azok nemzeti és keresztény értékrendje nem fért bele a kiépülő diktatúra ideológiai eszmerendszerébe. 1946-ban Rajk László belügyminiszter vezetésével feloszlattak minden olyan ifjúsági, egyházi és polgári szervezetet, amely nem hirdette a Marxista-Sztálinista eszméket, így a népfőiskolákra már nem tartottak igényt. Évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a mozgalom egykori tagjai egyáltalán találkozókat szervezhessenek. Az első jubileumi összejövetelre 1976 júniusában került sor Sárospatakon. Ezen tagok segítségével alakulhatott meg 1983. június 8-án a Népfőiskolások Baráti Köre, igaz, csakis a Hazafias Népfront keretein belül. Egy évre rá, a Forrás című folyóiratban már önálló tematikus szám jelent meg a népfőiskoláról. Az 1980-as évek végén a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat kizárólagos népfőiskola szervezési jogot kapott, melynek hatására sorra kezdtek létrejönni, illetve újraalakulni a tagozatok a rendszerváltás eufóriájában. Rengeteg szervezet és kezdeményezés volt, de ezek java többnyire tiszavirág életűnek bizonyult: nem sikerült kellő szintre emelkedniük és a kezdeti lelkesedés után fokozatosan elhaltak, illetve feloszlottak. Szerencsére eredményes kezdeményezésekre is vannak példák, úgymint az újjáalakult KALOT (KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom), a Magyar Népfőiskolai Collégium, illetve Örökség Népfőiskolai Szövetség.

A rendszerváltás, és az azt követő évek legjelentősebb és egyben legsikeresebb két szervezete viszont kétségtelenül a Magyar Népfőiskolai Társaság, és a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány. Ezek nem csak helyi akciócsoportként tevékenykednek, hanem a határokon átnyúló 21. századi nemzeti stratégia szerves részét képezik, így az egész Kárpát-medence magyarságát összefogják. Mindkettőnek a kezdetektől fogva célja egy országos népfőiskolai hálózat létrehozása, amely lefedi a közigazgatás minden szintjét egészen a járásokig. Az MNT konkrét terveket is készített a népfőiskolarendszer társadalmasítására, a hazai oktatás megreformálására. Ezek azonban egyelőre még nem találtak társadalmi visszhangra. A Lakitelek Népfőiskola Alapítvány kezdetei visszanyúlnak az 1987-es lakiteleki találkozóig, amire Lezsák Sándornak és feleségének a birtokán került sor. Ők álmodták meg a az alapítványt és a népfőiskolát, amely nagy előrelépést jelentett a mozgalom számára. Munkájuk révén, valamint a külhoni magyarok és hazai szervezetek támogatásával vált az ország egyik meghatározó szellemi központjává Lakitelek. Ennek az alapítványnak és a kecskeméti Németh László Gimnáziumnak a kitelepült tagozatának együttműködése eredményeképpen 1995-ben kezdődhetett meg a rendszerszintű felnőttoktatás. Az intézmény az évek során mind fizikai, mind szellemi értelemben kibővült. A Kárpát-medencében, és már-már Európában is egy párját ritkító, életerős 21. századi népfőiskola jött létre. Magas színvonalú szakmai konferenciák hosszú sora valósult itt meg. A hazai tudományos- és politikai életnek szinte minden rangos képviselője tartott már itt előadást, de olyan nemzetközi személyek is megfordultak itt, mint Lech Walesa, Vytautas Landsbergis, vagy Kurt H. Biedenkopf.

Összességében elmondható, hogy noha a népfőiskola intézménye a rendszerváltás óta eltelt első két évtized során még nem épült ki annyira, mint a két világháború közötti időszakban. Viszont az elmúlt tíz év tapasztalatai igazolják a létjogosultságukat, hisz tevékenységük és eredményeik most már fokozottan érezhetőek. Látszik, hogy a népfőiskolák képesek alkalmazkodni a kor változásaihoz az esetleges nehézségek ellenére is, és kétségtelen, hogy nagy szükség és igény van egy ilyen típusú iskolarendszeren kívüli andragógiai képzésre, amely sikeresen ötvözi a tradíciót és a modernitást.